Kedves Balázs!
HIX NYELV #995,  >:
> Ajánlom a http://tinyurl.com/dksrz weblapot.
Én óvnék tőle: vaskos tévedések tárháza. Szürrealista, szabad
asszociációs írásnak megfelelne, de nyelvi tényekről nem ad
információt. Ez azon -- egyes szubkultúrákhoz kapcsolódó -- írások
közé tartozik, amelyek szerzői úgy írnak a nyelvről, hogy a
tudományosságnak még a látszatát is messze kerüljék. Ez a hév egyes
írókat, költőket is elfog, akik azt hiszik, hogy mivel jól tudják
alkalmazni a nyelvet, ettől már rögtön tudományként is érteni fognak
hozzá. Pedig az akrobatából sem lesz automatikusan jó, mechanikához
értő fizikus...
Mint vélekedjünk pl. erről a kijelentésről: "A magyar, beszéd közben,
a mondatban az első szót, a szóban az első szótagot hangsúlyozza. Ez is
természeti törvény szerint való. Ugyanis a beszéd kezdetekor van a
legtöbb levegő a tüdőben, s akkor létezik a legnagyobb nyomás is. Így
az első hangzó lesz nyomatékosabb, ha természetesen beszélünk". Az
illetőben az a tévképzet él, hogy csak a levegővétel utáni első
szótagot hangsúlyozzuk. És ezek szerint egy mondatot egy légvétellel
kell kimondanuk? És mi lesz a lexikális mellékhangsúlyokkal,
mondatbeli szakaszhangsúlyokkal, mitől szaporodik meg az ezekhez a
fenti eszmefuttaás szerint szükséges levegő a tüdőben a folyamatos,
kilélegzéssel járó beszéd közben? Miért van, hogy a kijelentés elején -
- tehát szükségképpen közvetlenül a légvétel után -- lévő |ez| mutató
névmás hangsúlyozását nem az befolyásolja, hogy mennyire feszül a
tüdőnk, hanem az, hogy mi az adott mutató névmás használata (pl. a
rákövetkező főnév új információt hordoz-e, avagy sem; névelőszerűen
használt-e, avagy viszautalóan).
Nem is beszélve arról, hogy a kijelentés légzésmechanikai szempontból
sem igaz. Első munkahelyem egy légzésfunkciós laboratóriumhoz (is)
kötött, és elmondhatom, hogy még a erőltetett kilégzés esetén is van a
kilégzési légáram intenzitásnak felfutó szakasza; az izomtónus pedig
éppen az erőltetett kilégzés későbbi szakaszában fokozódik, mert akkor
már a tüdőben való kisebb légnyomáskülönbségek miatt egyéb izmokkal is
"rá kell segíteni". Ha pedig nem erőltette kilégzésről beszélünk, akkor
-- lévén a nyugalmi légzés vitálkapacitásnak csak a tizede -- olyan
kicsi a légnyomáskülönbség, hogy ennek nincs hatása a hallgató
nyomatékérzékére.
----
Visszatérve a tárgybeli témára, a fenti weblapon ezt olvashatjuk:
"Lássunk néhányat az ingó-bingó, majd be-CÉ-zett, csecse-becsés
szavainkból: az ingyom-bingyom, egyedem-begyedem, ugra-bugrál, stb. egy
sem található a szótárakban! Holott minden magyar szóval lehet
>>hintázva<< hasonlóan játszani: igen-bigen, székem-békem, stb.
Használjuk az ákom-bákom kifejezést és még sok ezret, aminek az egyik
szóikre nem hordoz külön jelentést, csak hangulatfestőt, érzelmit,
játékost. Ám vannak olyanok is, melyeknek mindkét szavát külön is
használjuk: anya-banya, ácsi-bácsi, maci-baci, (bocs, paci, csacsa
stb.), ezek be-CÉ-zett szavak, becirmosodik a >>c<< hangzó és cuki-buki
hangulatot kölcsönöz ez a gyerekek-csecsemők: csecs+emlő! szopás közben
százezerszer hallott cuppantó, cicin csüngő hangzója, ami benne van a
kece-bece és még sok szavunkban, ám a >>kece<< már csak népdalban
őrződött meg: >>kis kece lányom fehérben vagyon...<< Ki az a >>kis
kece<< lány? A fehér ruhás, kecses, karcsú menyasszony!"
Itt csak éppen azt nem tudjuk meg, hogy mi a fenti "hintázó játék"
nem játék hanem egy valóságos, *szabályok behatárolta* szóképzési
eszköz. A szóikerítés egyik formájában megismétjük az első szót úgy,
hogy annak első mássalhangzóját egy _ajakhangra_ (azaz /b/-re, /p/-re,
vagy /m/-re, ritkábban /f/-re) cseréljük, illetve ajakhangot szúrunk be
eléje, ha magánhangzóval kezdődik. Ez nagyon gyakori és máig produktív
(= kb. tetszés szerint, megkötöttségek nélkül alkalmazható). Ezzel
szemben nagyon ritka az ellenkező irányú folyamat, amikor egy
ajakhanggal kezdődő szó változik így meg; és csak egy formája ismert:
az, hogy a kezdő ajakhang kiesik, arra sosincs példa, hogy egy másik
mássalhangzó jelenne meg helyette. Ezért a |kece| nem köthető a |bece|
szóhoz, legfeljebb fordítva.
A fenti írás eszmefuttatása nem is törődik vele, hogy vannak a
világban fals pozitív esetek is. A fenti folyamatra lefordítva: van,
hogy az ikerített párok tagjai egymástól függtelenül is léteznek, és
ekkor csak |jár-kel| típusú ikerítésről van szó. Ilyen pl. az |anya-
banya|, a |banya| ui. a régi |jobanya| 'nagyanya' összetétel XVIII. sz.-
i félreértéséből vonódott el. Az |ácsi-bácsi| pedig eredetileg |Ácsi,
bácsi!| 'Hagyd abba, ember!' alakú kifejezés, mivel az |ácsi| 'csend!,
hagyd abba!' a magyarcigány eredetű szó, eredetileg a cigányzenészekhez
szólva (vö. lovári |ashel| 'marad').
Ami a |kece-bece|-t illeti itt teljes félreértésről van szó. Ez az
ikerszó szerepel a Ballagi-féle 1873-as szótárban, csak főnévként
használatos és jelentése: 'jó kedvében ugrándozás, ficánkolás', de maga
a |kece| önmagában is ezt jelenti itt. Van még |kece-fice| 'ugrándozó,
fickándozó; bicegve, sántítva járó' melléknév. Ez utóbbi utótagjában
nem nehéz felismerni a hangfestő |fickándozik|, |ficamodik| stb. szavak
tövét. Úgy tűnik tehát, hogy a |kece-bece| utótagjának sincs köze a
|be(c)e| 'boci' szóhoz (amely állíthívó hangból ered), sem a |becéz|
igéhez (amely nyelvújításkori lelemény a kedveskedően használt
|bec(c)e| szóból, a becézés eredetileg egyébként is "tettlegesség" volt
vö. |becéz| = |babusgat| = |dédelget| < |baba|, |kisded| szeretgetése).
Ezzel szemben ténylegesen vagy a |kece| ajakhangváltós párjáról van
szó, vagy a |biceg|, |biccen| igék tövére meg vissza, vö. |bice-bóca|.
Ez az 'ugrándozás' jelentésű |kece|, ill. a |kecél| 'ugrándozik' ige
töve állhat a |kecmereg| igében is, és a |kocog| ige tövének magas
hangrendű párja lehet.
Ballaginál a |kece| szónak még egy (általad vagy általam nem
említett) jelentése van: 'női kötény', azaz a |kecele| 'paraszti női
kötény, felöltő, fejre való kendő' (< k.lat. |cosula| 'miseruha,
kazula' > szlk. |kos(el'a| 'ing') rövidülése. Ide jön még ugyaninnen
az ezzel rokon |kecel| 'derekát körülköti, fejét beköti', ill. az ezzel
nem rokon (talán a |kece| 'ugrándozás'-hoz köthető) |kecel|
'kölyökkutya'.
Látható, hogy a |kis kece lányom| szövegben lévő |kece| a fentiek
egyike sem, mivel ez utóbbi egy kedveskedő szó. Mindazonáltal esetleg
etimológiailag összefügghet a fentiekkel, mivel az ugrándozó gyermekre,
kölyökállatra való utalás rögzülhet kedveskedő megnevezésként. Az is
elképzelhető, hogy a ruházatra, jólöltözöttségre való utalásként
született a szó. Egy másik dolog is lehetséges: vannak (voltak) magyar
ún. sziszegő nyelvjárások, amelyek a /cs/ hang helyett /c/-t ejtettek,
ilyen változás alkalomszerűen létrejöhet ilyen nyelvjárásterületen
kívül is. Ezt feltételezve elképzelhető, hogy a Ballagi által is
szótározott |kecse| 'kis, kedveske, csecse' melléknév változatával van
dolgunk (ez a |kicsi| alakváltozata), esetleg azzal a |kecs-| tővel,
amely a |kecsegtet| 'gyermeket kényeztet; biztat', ill. régi |kecsély|
'avégből adott ajándék, hogy valakit magunknak megnyerjünk' szavakban
is megtalálható. (N.B. A |kecs| ~ |kecses| szavunk nyelújítási
csinálmány, elvonás éppen a |kecsegtet| igéből.)
Kerültem, hogy pontos jelentést adjak a népdal |kecse| szavának,
ugyanis forrást nem találtam. Az Új Magyar Tájszótár fellapozása még
hátravan, de nem lennék meglepve, ha ebben sem szerepelne, a Kis kece
lányom ui. gyermekjátékhoz kapcsolódó dal, amelyet Bartók 1907.
áprilisában jegyzett fel a Tolna megyei Felsőiregen. Az ilyen
gyermekdalok szövege igen gyakran torzul, így a szónak már lehet, hogy
akkor sem volt konkrét értelme, illetve lehet, hogy csak a helyi
gyermeknyelvben volt használatban.
És a végére még egy korrekció (a rengeteg további közül: a |csecsemő|
nem "csecs+emlő". A |csecsemő|-nek van egy szinonímája: |csecsszopó|.
Ahogy a |csecsszopó|-ban a |szopik| ige van, ugyanúgy a |csecsemő|-ben
az |emik| 'tejes szopik, szív' ige van. A XV. sz.-ban még volt magában
|emő| 'csecsemő' szó, amely személynévként is használt volt és
kicsinyített formái az |Emőd|, |Emőke| nevekben maradtak fent. Az
|emlő| ezen ige |-l| képzős származékának melléknévi igeneve. (Ez az
|emik| ige valószínűleg összefügg a régi |eme| 'nőstény' szavunkkal, és
az abból kicsinyítő képzővel képzett, ma is élő |emse| 'nőstény (kül.
disznó)' szóval, ill. az utóbbival azonos |Emese| névvel.)
|
