A NYELV 0268-ban írta :
>A szovegi h betu ugyanis _altalaban_ nema
Ez ma nem igaz. Ennél bonyolultabb az igazság. Kb. 150 éve (erre például a
régi helyesírási szabályzatok is bizonyítékul szolgálnak) a szóvégi h
_mindig_ néma volt a magyarban. Aztán kb. 100 évvel ezelőtt megjelent
egy-két szó, amelynek a végén elkezdték ejteni a h-t. Mára (noha A magyar
helyesírás szabályai még mindig a néma h-t tekintik alapesetnek) eljutott
ez a tendencia odáig, hogy általában ejtjük a szóvégi h-t, azaz ha kerülne
a magyarba egy h végű szó, ejtenénk a végén a h-t. Ráadásul egyre inkább
tipikus a hagyományosan néma h-s szavak h-s ejtése. Próbáld csak ki, hogy
azt mondod: [cében], [csevel], [juval] vagy [mében], és kérdezd meg a
környezetedet, hogy mit mondtál! Még kontextusban is gyakran félreérthetők
ezek a szóalakok (persze főként az első meg az utolsó). Nem szeretek
jósolni, de 50-100 év múlva már nem is fogják érteni az emberek, hogy mi
az, hogy a magyarban néma a szóvégi h.

Üdv: Attila

Kedves Ferenc!

hix.nyelv #268, >:  

> A szovegi h betu ugyanis _altalaban_ nema (de hogy a dolog ne legyen
> tulsagosan egyszeru, az Allah, doh, potroh es sah szavakban nem az), a
> szovegi ch digraffal jelolt hangot viszont mindig kiejtjuk (almanach,
> krach, pech stb.). 

A jelenség okában nem értünk egyet. Az én véleményem szerint nincs különbség 
a szóvégi (pontosabban szótagvégi!) "h" és "ch" viselkedése között.

Az eltérést alapvetően az átvétel időpontja határozza meg: a régebben átvett 
szavakban a "ch" ugyanúgy elnémult, mint az eredeti "h". Az újabb szavakban 
viszont a szóvégi "h" is [ch]-vá erősödik.

Az időbeli változásra utal pl. a német "Zech(e)" szó sorsa a magyar nyelvben. 
Ezt a szót kétszer vettük át: "céh" ill. "cech" alakban. Ez pont azt jelzi, 
hogy a két átvételi időpont között a szóvégi "h"-ra vonatkozó nyelvszokás 
megváltozott. Az "oláh" szavunk eredeti szláv megfelelői is [ch]-t 
tartalmaznak (vö. "vlach"), csakúgy mint a "cseh" népnév is (vö. cseh 
"C^ech). A régies "tereh" (ma "teher") szó eredetije is egy mai német 
"Tracht" 'viselet; rakomány, teher' szó régi osztrák nyelvjárási alakjára 
megy vissza (vö. még az ugyaninnen való szlovák "t'archa" 'teher'). Ide 
tartozik a régi "Zách" nemzetségnév. Ez a gör. "Zakhariasz" > m. "Zakariás" 
személynév rövidülése, és helyes ejtését máig megőrizék pl. a "Mezőzáh" (ma: 
"Zaul de Ci^mpie", a román név "h" nélküli, "-ul" határizott névelővel), ill 
"Záfalva" (ma "Karacskeszi" része, egyben utcanév) helynevek.
Mindez arra utal, hogy a régi nyelvállapotban is együtt tartott az "ch" a "h"-
val.

Az újabb átvételek végén pedig a "h" az adott pozícióban [ch]-vá erősödik, 
így a "h" ~ "ch" megkülönböztetését nem fonetikai-fonológiai elvek határozzák 
meg, hanem az eredeti idegen (elsősorban német) íráskép utánzása: az általad 
említett "Allah", "sah" szavak ezen új átvételek közé tartoznak. (A "sah" 
eredetijének is van egy párhuzamos átvétele: a "sakk" szó. A német is így 
oszlik meg, vö. "Schah" [sá] 'sah', de "Schach" [sach] 'sakk') Ide sorolódnak 
a modern betűszavak is, amely kiejtése nem betűnkénti, pl. a "MÉH" vállalat 
nevében a "h" mindig ejtődik, ellentétben a "méh" 'rovar; női szerv' 
közszóval, ugyanez a helyzet az "APEH" esetén (amely szójátékra is alkalmat 
ad). 
Van arra is példa, hogy az eredeti [ch] ejtés ellenére "h"-t írunk a szó 
végére. Ez a nem latin betűs nyelvekből átvett szavakra vonatkozik, ahol az 
íráskép megőrzése nem merül fel. Ilyen pl. az orosz "Monomah" [monomach] 
személynév (< gör. "Monomakhosz"), ill. a "kazah" [kazach] népnév (ma inkább 
"kazak"). Vi. a helyzet ugyanaz, mint az "Maxim" ~ "Makszim" esetén.

Az EWUng adatai alapján a váltás a XVI. sz.-ban történhetett, az ez előtt 
rögzült szavakban "h" és "ch" egyformán törlődött (esetleg ezt elkerülendó 
[k]-vá vált), az ez utániakban azonos hangértékben megőrződött, vö."céh" 
1466, "cech" 1614, "cseh" 1075/1138, "oláh" 1252, "sah" 1535k, "sakk" 1405k, 
"teher" 1348 (az "Allah"-ra nincs adat).

[A folyamat, természetesen nem kivétel nélküli, a [ch]-s ejtésű "doh" pl. 
ószláv "duch6" korai (1214) átvétele. Itt valószínűleg a párhuzamos régi 
"doha" alak rögzítette a "h"-t, vö. még ószl. "m6ch6" > m. "moh" (1270) ~ 
"moha" (1784). A "6" itt a szláv kemény jert, azaz redulált "u" hangot 
jelöl.]

A szóvégi "h" ejtésének jelenlegi erőteljes vitalitására utal, hogy a 
köznyelvben megfigyelhető a korábban néma szóvégi "h" újbóli ejtése, pl. 
"düh" [düch].

Tehát két egymástól független jelenség egybeeséséről van szó: (1) újabban a 
szóvégen ejtjük a "h"-t, ill. (2) újabban megtartjuk a "ch"-s írásmódot, ha a 
forrásnyelv is így használta.

Az történt, hogy a tv(2)-t megróttam, mert egy riportműsorban következetesen
Jan Heveliusz nevű komphajóról beszélt egy riporter, holott a  lengyelek az
"sz" hangsort "s"-nek ejtik, tehát a hajó nevét a riporternek is
Hevelius-nak kellett volna mondani.
Az én tengerészfülem kibicsaklott minden egyes alkalommal, lehet azért, mert
a kapitányi diplomámat a  lengyeleknél szerezvén, nekem az a természetes,
ahogy a polyák barátaink ejtik...

De én úgy tudom, hogy a latin betűkkel író nyelvek esetében nekünk követnünk
kell az ő kiejtési szabályaikat.
Tévedek?
Itt helyes lehet a "Hevelius" latin fomájú kiejtés?
Csak ne mutatták volna annyiszor leírva emellett, hogy "Jan Heweliusz"

A hajón eleget javítgattam az idegenek motor ship Kszokonáj kiejtést, hogy
mi m/s Csokonainak mondjuk, azért ez nem ugyanaz...


Üdv: István

((Éledezik a magyar tengerhajózás!!!))
**************************
www.szekelyistvan.hu
http://hajo.lap.hu
http://vilagitotorony.lap.hu
http://tengeresznota.lap.hu
********************************