Sziasztok!


Egy ideje fent vagyok a listán, "figyelőben" :-), úgy gondolom ez az a 
téma, amihez (így először) volna hozzáadnivalóm.

> Meghozza az, hogy az ember ne kepzelje, ne tartsa magat akkora 
> nagyokosnak, hogy azt gondolja, hogy o tudja, mindenki masnal a 
> legjobban, hogy mikepp kene tortennie a dolgoknak szamara, ahhoz, hogy 
> az a legjobb, 'isteni' legyen.
> 
> En mar azt mondom, s nem olyan regota, hogy : "Legyen meg a Te akaratod 
> Uram." ne az en akaratom legyen meg, hanem az Istene.

Ezen korábban magam is sokat gondolkodtam. Üdvös-e az, hogy megteszek 
valamit, jó-e eldönteni hogy "ezt szeretném" v. nem (úgy is 
fogalmazhatnék: azzal, hogy eldöntöm, mit szeretnék, vajon úgy döntök-e, 
ahogy az Istennel egybeesik).

Számomra a megoldás az, hogy nincs egymástól elkülönült "Isten" és 
"ember". Ami "ember", az egyúttal "Isten" is, és fordítva (legfeljebb 
előbbi még nincs ennek tudatában :-) ). Az élet lényege, ha van ilyen, 
hogy az ember "tapasztaljon", és egyre inkább ráébredjen a saját 
"isteni" voltára. ...Nem a szó földi, dölyfös, nagyravágyó-, hanem a 
valódi értelmében.

Nézetem szerint Isten akarata mindig teljesül. Attól tartani hogy Isten 
akarata nem teljesül, azzal az ellentmondással esne egybe, hogy Isten 
"nem mindenható" (azaz nem Isten). Az, hogy az életed adott pontján nem 
az isteni éneddel egybeesően cselekszel, nem azzal esik egybe, hogy 
Isten akarata nem teljesült, hanem azzal, hogy nem emlékszel a saját 
isteni énedre... azaz akként tapasztalod meg magad, aki nem Isten. Isten 
akarata ekkor is teljesül... hiszen tapasztaltál. Mivel pedig tetteid 
minden "oldalának" megtapasztalása elől elfutni nem lehet, a tetteid -- 
ezeken keresztül -- kivétel nélkül oda vezetnek, hogy "emlékszel".

A megoldás tehát nem az, hogy "nem teremtesz". Nem az, hogy vársz 
valamiféle "isteni akaratra", mert ha nem aszerint cselekszel, akkor 
majd büntetést kapsz. (Csak közbevetőleg: ha Isten mindenható, akkor 
miért volna szüksége arra, hogy megbüntessen?... ) A klasszikus vallásos 
"Legyen meg Isten akarata" nézetem szerint azzal esik egybe, hogy én 
szépen félreállok, Isten pedig teremtsen, ahogy akar. ...A valóság ehhez 
képest -- szerintem -- az, hogy Isten "akarata" rajtad, a 
cselekedeteiden keresztül teljesedik be, bárhogy is cselekedj... hiszen 
valójában Te is Isten vagy.

Ha már tökéletesen emlékszel a saját isteni valódra, akkor a teremtésed 
pontosan egybe fog esni azzal a fogalommal, amit most "Isten akaratának" 
gondolsz. ...Szerintem ez felel meg a klasszikus mesteri szintnek.

(Addig azonban el kell jutni... az út pedig szerintem a tapasztalás...)

Döntésed szerint a jelen pillanatban megtapasztalhatod magad pl. akként, 
"aki nem hiszi, hogy méltó Istenhez".  :-) . Miért ne? ...Ez is egy 
tapasztalat, ennek is vannak fény- és árnyoldalai :-), és ez is 
végsősoron ugyanoda visz.

...Újabban tehát bátran programozgatok. ...Tudom hogy a legtöbb, amitől 
"tartanom kell" (mellesleg... miért is kellene?), az a saját 
tökéletlenségeim árnyoldalaival való találkozás... ami programozás 
nélkül is így lenne (nem tudsz "nem teremteni"), csak így hatékonyabb 
:-). Azaz végsősoron "könnyebben" jutok el oda, hogy rájöjjek: semmi 
okom olyat teremteni, ami a saját isteni lényemmel ne esne egybe.


Üdv!,


L.